Rettenetesen fáj! Hogy micsoda, nem tudom elmondani. Fizikai fájdalomhoz hasonlít és mégsem az. Az érzések kiszakadtak a helyükből és összecsavarodtak az elpattanásig. A lélek kiszáradt és csikorog, mint a kvarc. Az értelem különválik az egésztől és idegenül néz vissza a lehetetlenségre. Valami egész eltörött, valami fontosat visszaidézhetetlenül elfelejtettem, minden szándék hiábavalóvá vált, minden tett feleslegesnek bizonyult.
A fájdalom az egyetlen realitás. Tompa, bódult sajgás, vagy nyüszítő állati kín, egyremegy. Van. Meg lehet szokni? Az idegeknek azt a görcsét, amikor az összeszorult hangszálak közül, artikulátlanul, tutulva tör föl a levegő, azt nem. Abba bele kell pusztulni. De a sajgó ürességhez, azt hiszem, hozzászokik az ember.
Kínom fokozója az a tudat, hogy nem csak az enyém. A Tiéd is. Fájdalom párját Te hurcolod és annak is a felestársa vagyok. Négyes fájdalom iker-szülői vagyunk. Láttam fájdalom-vajúdásod megnyilvánulásait s Te is az enyémet. Talán ez ad irgalmat mindkettőnknek. József Attila szerint, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Te, meg én most a mélyre jutottunk. Ha innen nézünk vissza, amikor már minden mindegy, talán rájövünk arra, hogy mi történt? Hol rontottuk el? Mi az, ami még kell a szerelemhez és a szeretethez annak érdekében, hogy ne váljék gyűlöletté? A mi esetünk is bizonyítéka-e annak az Ingmar Bergman-i tételnek, hogy két ember tartós kapcsolata „non sanse”, vagy nem volt törvényszerű, hogy így alakult? Lehetett volna másképp is? Mik azok a kis, vagy nagy hülyeségek, blőd félreértések, amik elrontották?
Ha nem is tudjuk minden kérdésre a feleletet megfogalmazni, egy csomó dologra csak rájövünk. És ez is valami. Nem?
Te mélyebbre jutottál, mint én. Mutatja ezt önpusztító kétségbeesésed és most is éget felbuggyanó gyűlöleted fröccsenése. De éppen ebből jöttem rá, hogy most is szeretsz. Hogy lehet az, hogy mégis így vagyunk? Mond, hogy lehet?