Idén tavasszal, úgy, mint azelőtt,
szemben a nappal, nézve a felhőt,
a füvet, a fát kint, a teraszon
múlattam a mát, várva holnapom,
mikor a fűzfám elébemhajló
hintázó ágán egy kis csillogó –
szemű madárka, egy rozsdafarkú,
majd meg a párja, díszesebb tollú
jelent meg, aztán, egyet libbenve
teraszom falán a díszkerékre,
továbbfolytatták, amit csak sejtek,
a násztalálkát és elrepültek.
Eltelt pár nap és azt észlelem, hogy
szorgos röpködés folyik (új dolog!)
ág és kerék közt; a két kis madár
minden délelőtt oda-vissza száll.
Néha rám néznek. Zavarok talán?
Vagy csak nem kellek. Jönnek délután,
hoznak szalmaszált, toll puha pelyhét,
levéldarabkát, s ki tudja mit még.
Tervük mi lehet? Tán fészek készül?
De a keréktest a falhoz feszül!
Nincs hely fészeknek! Kis buták, bizony!
S ott hagyom őket, mert elutazom…
Lassan múlt két hét és visszatérve
első dologként a díszkerékre
jobban figyelvén: tán a tengely fal-
közti peremén fészek vár? Hamar
létrára állok, s tényleg: kis csodás
remekmű van ott, s benne négy tojás!
Soká nem történt semmi ezután…
Én védelemként, redőnyös szárnyán
lazítva, az ajtót a fészek elé
tolva hagytam ott. Nem néztem felé
hosszú ideig, mert mozgás nem volt
sem a fészken itt, sem a lombban ott…
Bizonyos idő s változott minden.
Szép volt az idő, hát kifeküdtem
a teraszra én s egy rozsdafarkú
úgy támadt felém, mintha háború
volna közöttünk. Sárkánnyá válva
ijesztett s röpült vissza az ágra…
Valamit féltett az látszott rajta.
Talán a fészket? Mi lehet rajta?
Gyorsan megnézem: négy kis fióka
van a fészekben! Aztán megszokta
a kis szülőpár, hogy ott lehetek
s bátran hordta már az eleséget…
Együtt éltem a madárcsaláddal.
A négy kis fióka, majdhogy csodával
megegyezően, pici a fészek,
szinte egyetlen csomagként nőtt meg.
Csendben fejlődtek… S nem tudni, hogy s mint,
már kirepültek, üres volt megint
az a kis fészek, mikor megnéztem!
Nagy hiányt érzek… Állok révülten
s íme az ajtó redőnye mögül
előbukkanó szülő üdvözöl!
Megköszönt mindent s így távozott…
Én köszönöm meg, hogy itt voltatok…
