Utazások

Borítóterv:
Bán Sarolta fotóművész
Szerkesztette:
Abonyi-Kövesi Zsazsa és Gold J. Márton

A költő három éves kora óta szaval, 20 éves korától ír verseket.
Ez az első kötete, melyben egy érzékeny ember a térben és időben tett utazásai során szerzett élményeit mutatja be a verseivel.

Vadlúdvonuláskor

                                    A
                             Vadludak
                     gágognak, szállanak
              délre.              E szabad
            madarak              szólítnak
          végre.                     Menjetek!
        Már megyek                   veletek.
      Vár a                                 Dél, kelet                               
    s a meleg                                 tengerek
  bája. 
                            

Hazai tájakon

Az őrségi erdőkhöz


Őrségi erdők hadd köszöntselek.
Simítsam meg a lombok bársonyát,
Boruljak térdre s szent áhítattal
Töltekezzem el újra bennetek.

Sötét, rejtelmes mélyeiteket
Meg-megpásztázta a történelem,
De a sűrűben nyitott csapáson
Minden vészeken átvezettetek.

Őrt álltatok, ha ellenség tört ránk.
Fátokból készült fegyver és szerszám,
Épült fel a ház, iskola, templom,
Általatok lett meleg a szobánk.

Adtok virágot, magot, levegőt,
Bennetek rendre újul az élet,
Sziklát repesztő gyökereitek
Lágyan takarnak régi temetőt.

Őrségi erdő nagyon féltelek.
Kalmár ujjakkal babrálnak rajtad,
Farönkjeidet külföldre hordják –
Vigyázz magadra!
Legyen e vers is védő fegyvered!

A "szer"-ek tanítása

Az Őrség eldugott kis falvait járva
Meglep egy-egy hely nevének furcsa bája:
Galambosszer, Papszer, Csörgőszer, Pityerszer,
És mindegyikből kicseng az a szó, hogy „szer”.
Rájöttem, hogy régről szeretem ezt a szót…
Mikor arra utaztam éppen szerda volt…
Lám „szeretem”, „szerda”… ez a „szer” szó kísért.
Mi ez? Tán varázslat? Mit jelent és miként?
Vizsgálni kezdtem a szavak szerkezetét,
(ez is egy „szer”-es szó!) hadd tisztuljon a kép…
De az nem tisztul, sőt oly szerteágazó
A szerep mit játszik nyelvünkben ez a szó,
Hogy szerintem a nyelv ősi szervezete
Bontakozik itt ki… (Figyelj a „szer”-ekre!)
A legszebb érzésről szól ez a szó: szeretlek,
Alkotok, mikor a fészerben szerelek.
A fontos dolgoknál: élelmiszer, gyógyszer,
A jelzők: egyszerű, nagyszerű, középszer,
És számszeríj is volt kezünkben nemrégen,
Szép magyar város Csíkszereda Erdélyben…
Jószerivel ennyit…
                                   De ugye igazam van,
Hogy a múlt üzen e különös szavakban.
S szerencsések vagyunk, hogy ilyen nyelvünk van.

A veleméri templomban

Aquilleai Johannes
régi veleméri piktor,
(freskód felel a falakról,
mert ugye nem láttad, hogy ez lesz,
hogy ez az elárvult templom
őrzi majd a művészeted,
velencei nevedet meg
itt egy versbe foglalhatom,
bár a szépséget és hitet
a te Madonnád palástja
teríti most fölénk – lásd a
tágra nyílt, ámult szemeket –
s te figyelmeztetsz, hogy mikor
megfog a templom varázsa,
mérték s fény harmóniája,
az építész int a múltból)
tudtad, mikor belekezdett,
hogy a falát úgy építi,
hogy még most is vele méri
a napéjegyenlőséget?

Káli medence


Káli medence, álomi hely,
Pannon tálon álló gránitkehely.
Amfiteátrum, galéria,
Skanzen, múzeum, ősök otthona.
Körben bazaltkúp, tanúhegyek,
Kapuk, amik közt ide bemehet
A látogató… Tárlat a kép:
Tavak, legelők, zöld erdők, kék ég.
Körül falucskák. Utcáikon
Mediterrán szél csókol homlokon.
Határjaikban merevedten
Kőtenger habja zenél időtlen.
Kőszobrok, nyersek, csodaszépek…
Zseni a szobrász, a vén természet.
Aztán a körben Salföld majorja
S Kékkút vize is beáll a karba
S zeng a medence, ünnepe fölszáll…
Őrizd Kővágó, Kálla, Köveskál!

Hévízi szonett

Úgy jövünk hozzád te gyógyító tó,
Mint hívők a zarándokhelyekre:
Bízva, hogy a kór s a kor, nyomasztó
Nyűgeit rólunk majd te veszed le.

Itt, amikor tündérrózsáid közt
Élvezzük rádiumos csókodat,
Felejtünk szelet, hidegeket, őszt
És újra éljük az elmúlt nyarakat.

Éppé – rokkantat, sántát, nyomorút –
Varázsolsz, mikor magadhoz ölelsz
S a testtel együtt gyógyul a lélek.

Feléd virágoskertben visz az út,
Téged mesebeli éden övez.
Hévíz! Terólad zeng ez az ének!

Balatoni vers

Szigliget füvén ébredtem föl én
A Balaton zsongott altatózenét
S ébren álmodom most, mert csodálatost
Látok mindenütt. Oh! Minden, de szép!

Színek – pirosak s zöldek – lobognak
A formák tiszták és anyagtalanok…
Az ég azúrja fenn, a víz smaragdja lenn,
A színszimfóniában ellenszólamok.

A légbe – a kékbe – a nap szövőszéke
Sávokat húz a lombokon át
S én földre borulva szívom magamba
A nyáralkony édes áhítatát.

Kint és itt bent hallgat a csend…
Tán örökig tart a pillanat is…
Olyan ez a kép, mint egy boldog rév…
Lehet, hogy leszek még boldogabb is?