Valami titáni kéz megperdíthette
Az ékes természet bizarr színkorongját:
Forog a nagy korong s pazar színessége
Észrevétlen nehéz, bús szürkébe megy át.
Ez a mély szerény szín, lomha köd-alakban
Bódult-gomolyogva, omlik el a tájon…
Talán elszédült a szörnyű forgatagban,
Mert így pörg a korong, hogy forgása ne lásson.
A forgás ecsetje mindent szürkére fest:
Szürke a föld, a ház, szürke a tó tükre,
A lények és tárgyak, a lélek és a test,
Az emberek és árnyak… Minden, minden szürke.
Sokan nem szeretik ezt a szürkeséget.
Túl unalmas, mondják, s hideg, mint a vizek,
De én jól ismerem s tudom: van benn élet,
Hisz fala mögött égnek a víg, meleg színek.
