Emlékké lettél már Gyímes havasa,
a benned megbúvó Patakák sora,
legelőid vastag, puha bársonya,
levegődnek finom, tiszta zamata,
de őrizzük csángóid csakazértisét,
kifejező táncaik élvezetét
s különleges szavaik drágakövét,
de nékikadva eldugottan – eltakart
csempészcikk gyanánt – hozott ajándékképp
a magyarországiak szeretetét,
égni hagytuk a remény tábortüzét
és zengni fenyveseidben azt a dalt,
mely úgy szól, hogy áld meg Isten a magyart…
