Ahogy a felhőből kibújt a gépünk
A sima tengeren úgy tűnt szemünkbe
A barnán felsejlő ívelt alakzat,
Mintha egy istennő köldöke lenne…
Középen dudorok: szülőanyától
Elváló fonál visszamaradt nyoma.
A peremeken meg kacér ékszerek,
Kék-fehér gyöngyök (a városkák sora).
Közelebbre érve változott a kép:
Kráterfal. Kiürült calderát kerít.
Mit ott lenn a magma vak tüze feszít.
A peremeken fenn salak, lávakő,
A mélyben szunnyadó kozmikus erők,
Amiket most sem észlel a felszín, mint
Háromezer-hatszáz évvel ezelőtt.
Santorinin szinte pezsgett az élet.
Strandok és üzletek, utcák, tavernák.
Mindenhol templom, hófehér ház, kék tető,
S naiv szépségében angyali harangláb.
Hirdették a tudást valami másról,
Mint vulkán-veszély, meg kozmikus erők
És, hogy az emberi optimizmus, lám
Elpusztíthatatlan, megújul, örök.
Most fenn ülünk Thera tündér-teraszán
S míg látványözönt szór a lábunk elé
A sziget lenn messze – hát lesz, ami lesz –
Széttárja karját a Mindenség felé…
