Kislányunk született!
Csodálatos kis élet.
Parányi csöpp, mégis tökéletes egész.
Formája, tagjai, feje, ujjai, szervezete már teljesen az Emberé, de egyúttal az Élet múltjának szintézise is.
A Fejlődés az Őssejttől az Emberiségig.
Örököse mindannak, amit anyjától, apjától és a nemzedékek messze homályba vesző végtelen sorától kapott.
Mégis valami más, valami egészen új!
Valami, ami még soha nem volt.
Valami egyetlen, amiből soha nem is lesz még egy ugyanilyen.
Ugyanakkor ő a jövő is, az öröklét.
Sejtjeiben megőrzi testünk anyagát
és majd – remélem – továbbadja nemzedékek messze homályba vesző végtelen sorának.
Magával tehetetlen kis teste ugyanakkor már hordozója az Értelem képességének, mellyel az Ember legalább időnként
győz a káosz, a butaság, az otrombaság, a gyávaság és piszok fölött.
Ezt a kis pislákoló mécset, amely oly biztatóan,
sokat ígérően ragyog ki máris kimondhatatlanul szép szeméből,
szeretném tiszta, nagy lánggá fejleszteni.
Későn támadt vágyaim, korán abbahagyott kezdéseim
befejeződését látom benne,
vagy legalább is azt, aki ugyanúgy továbbadja majd
vágyait, kezdéseit, csak talán
valamivel hatásosabban, mint az én képességeimtől telik.
_____________ __ _____________
Minthogyha valami zene szólna szépen
Körülsimít lassan, s lágyan emel.
Dallama ringva lejt, mint a Fascination.
Hullám, mely jön, tolul s parttalan, omlik el.
A boldogság ez, oh! Belőled és érted.
Általad támadott édes életem.
Zeng, mert enyém lettél, megfogant a méhed.
S megszülted nékem drága gyermekem.
Életemnek társa, felségem voltál.
Egy velem érzésben, szóban, szenvedélyben.
De most sokkal több vagy, mindenem Te vagy már.
Múlton és jelenen, időn túl vittél már…
Gyermekemnek anyja, gyermekünk vérében
Új életet adtál, győztél, megváltottál!
