Huszonhét éves voltál, mikor megismertelek,
én tizennégy. Nem érzékeltem, hogy milyen szép vagy.
A hatalmas kapuszárnyak magukba fogadtak,
az utcafrontot öblösítő falíved tetszett…
Jó volt a bordó márványlépcsőkön lecsúszkálni,
madárt lesni az ablakon a tanóra alatt,
de a katedrai felelés most is szorongat…
Szerettem a tornarúdon magam produkálni,
misztikus érzés fogott el a főlépcsőházban
a hadihős diáktársak emlékműve alatt,
fenn a tanulható tudás levegője áradt
felém a tantestület előtti aulában…
Később tudtam meg: iskolánk építész-remekmű.
Lajta Béla (sokhelyütt) itt is nagyot alkotott.
Prímán megoldottak az oktatási funkciók,
minden téralakzat nagyvonalúan egyszerű,
dominál az anyag és a szerkezet összhangja,
stílusa modern és mégis sajátosan magyar:
egy-egy fafelületet díszes ónlemez takar
rajta a népművészet sok-sok ismert alakja.
Ilyen volt a kilincs is (most is érzem fogását)…
(az óndísszel Lajta Téged meg is koronázott:
az építész kívülre is szépséget varázsolt).
Széchenyi, kinek nevét hordod, büszke lenne Rád.
