Haza s Humanitás,
Társadalmi jólét elvei s a valóság,
Vágy, mely élni akar, majd halálba hívó…
Ily’ gondok szállnak szét eszméletemen,
Szorítják össze szívemet
S dobolnak halántékomon,
Oh jaj! Mond, mit tegyek?
Hozzád futok hát, hogy csókoljam ajkadat,
Hogy beletemetkezzem sötét szemeidbe,
Hogy magamba szívjam közelséged narkózisát,
Hogy reszkető idegem hangod melegítse.
Mert muzsikál, melegít, simogat a hangod,
Oly nyugtató, s úgy andalít.
Melletted úgy érzem erős vagyok újra
S látom én a célt, az egyet, az igazit.
Mert vetni kell az évszak, hogyha arra fordul,
Aratni, ha megért künn a búza már,
Őrölni kell aztán a hétköznapok lisztjét,
Hogy kenyér legyen abból.
Jer! Az Élet vár!
