Miként is kezdjem? A szavak nekem olyanok, mint a szobrásznak az anyag, amivel dolgozik. Ellenáll, kifáraszt, kínlódásra késztet. Küzdelem ez, amiből – valamikor azt hittem – majd szép dolgok születnek, valami „új” teremtődik. Ezért is kezdtem verselni. Született egy pár versem, én azt hiszem, hogy nem is rosszak. Minden esetre én úgy szeretem őket, mint gyermekeimet.
Minél több verset írtam, annál kezesebb lett szó-anyagom. Verseim csiszolódtak, mind jobban ki tudtam velük fejezni gondolataimat.
És megfigyeltem, hogy nem csak az írásban, de az élőbeszédben is barátaimmá, segítőimmé váltak korábbi szó-ellenfeleim. Azelőtt úgy összetorlódtak számon, hogy beszédem gyakran hadaróvá vált, dadogtam és időnként tolmács kellett hozzá, hogy mások is megértsenek. Verselésem hatására változott meg a helyzet. A versek tanítottak meg beszélni! Beszédkészségem és képességem azonban hozzá lett láncolva szó szobrászi „elhivatottságom”-hoz. Ha nem figyeltek rám, vagy lekezeltek, vagy akárcsak ha nem kaptam bíztatást, megnémultam. Ez a folyamat nem tudatos: nagyon kielemezve a tudatalattit van benne jó adag hiúság is, de a fő ok: aggodalom olyasminek az elfecsérlése miatt, amit kínlódás, szenvedés hozott létre, tehát „értéke” van.
Aztán valami szétszakadt. Verseimet beküldtem pár pályázatra eredménytelenül. Illyés Gyulát kértem, hogy mondjon véleményt. Felesége férje betegségére hivatkozva küldte vissza a verseket érdemi válasz nélkül, stb. Úgy éreztem, küzdelmem ezzel az anyaggal, hiábavaló. Nem bírtam tovább …………….. Nem írtam tovább, de a hiábavaló küzdelem nem ért véget. Érzelmeim és gondolataim, agy és idegsejtjeim, ismereteim, a behatások, megsejtések és álmok trélerei egyre szállítják a szó-márványtömböket.
Kezdetben szépen elraktároztam őket, egymásra rakva, hogy majd (egyszer) nekikezdek. De már annyi felhalmozódott, hogy csak egymásra dobálom őket (némelyik össze is tört), körülzártak, s úgy éreztem agyonnyomnak.
Sokszor nem figyelek oda. EL AKAROM FELEJTENI, HOGY MI VAN! Eszem, iszom, mint mindenki, hivatalba járok, mint mindenki, szórakozom, mint mindenki, élek, mint mindenki. De ez nem én vagyok, csak az egyik felem. A másik máshol van. Mindenhol a szavak börtönében. Onnan kiállt néma kiáltással…
A másik találkozott Veled.
______________ __ ______________
Szavak!
Belőletek megkötöző lánc lett bennem…
Szabaduljatok meg béklyóitoktól!
Van még remény…
Testünk megszakíthatatlan kapcsolatai
a nem múló pillanatokban
legyenek oldó - bűvöletet adó katalizátorok,
hogy szavaim összekötők legyenek,
kitöltsék életünk teljességét,
eggyé fűzzenek Veled engem
és eggyé fűzzenek velem Téged
amíg élünk…
