Katalin napjára írtam emlékversnek
Ezt a néhány strófát, szánva jókedvednek.
Legyen hű őrzője kedves emlékednek,
Legyen jó hangszere csendülő nevednek.
Nevednek, mely úgy zeng, mint, hogyha zongora
Billentyűin szólna színes melódia,
Hangzana bölcsődal andalítón, szépen,
Zenélne pásztorsíp csillagfényes éjben.
Katalin, Katica, Katóka, Katika…
Száll dala a szónak s ringva leng ritmusa.
„Kitty” hallod s mintha gyermekszáj csacsogna,
De mily komoran hangzik úgy, hogy „Katarina”!
Oroszul „Katyusa” (mély szláv szomorúság).
Ha azt hallom „Katyi”, csupa magyar vígság,
Minden szépre, jóra érzékeny komolyság,
Zene, ének, ritmus, gondűző vidámság,
Lám, mind bent csilingel, Katókám nevedben,
És én azt kívánom Neked e szép esten,
Hogy amit neved mond, mind Te legyél egyben
S a Jóisten Téged sokáig éltessen.
_______________ _ ______________
Tíz évig tartott hát hányatott szerelmünk
És most már vége, nincs tovább…
Tíz évet vártunk, hogy rájöjjünk tévedtünk
És nem értettük meg egymást soha. Ládd
Én ezt az időt azért mégse bánom,
Pedig jajj!, de siet év az év után,
Bár ki tudja most, hogy nem jön-e halálom
És lesz e majd még tíz évem ezután.
Mert más világban élünk mind a ketten:
Tiéd a próza, a költészet enyém,
Te nem tudsz órákig ülni önfeledten,
S elmerengni csendben szavakon, zenén,
Te nem érted meg, hogy még szeretők között is
Milyen keveset mondhat a beszéd
És vannak percek, hogy egy szó, vagy egy kérdés is
Világokat rombolhat szerte szét,
Te szenvedélyem lázas remegését
Milyen sokszor bántón kinevetted
S hagytad edzvén szíved hidegségét,
Hogy éjeken át, fetrengjek melletted,
Téged – Téged vádol fájdalmas emléke
Soha nem született édes gyermekemnek
És ami szívtelen prózád eredménye:
Verseim mik bennem megrekedtek.
De tíz évet együtt mégiscsak leéltünk,
Tiéd is volt eddig búm és örömöm:
Nejem voltál, ezért most, hogy eltűnt,
Ezt a tíz évet Néked köszönöm.
Mert Tőled kaptam én az első csók varázsát,
Az ábrándozásnak édes álmait,
Te küldted reám a szenvedély darázsát,
És mutattad meg a női test titkait.
Mindent intéző, anyás gondosságod,
Bizony bevallom, sokszor jólesett,
S mondhatnék még tovább számos apróságot
Amely mint Asszonyt dicsér Tégedet.
Szóval biztosan megmarad a képem
Rólad akkor is, ha feledtem mi bánt,
És főleg abból látom, mi voltál Te nékem,
Hogy én is átzokogtam ezt a délutánt…
Talán még hallasz majd itt és ott felőlem…
Most már csak annyit mondanék Neked,
Hogy hű voltam hozzád tíz évig egészen…
Most pedig búcsúzom, az ég legyen Veled.
________ __ ________
Így köszöntöttem névnapodat egyszer,
Most hadd üdvözöljem születésedet,
Aztán nem zavarlak, (tudom, hogy unalmas
Egy volt ideál, ki csak „jóbarát” lehetett).
Biztosan felkavar Téged is az emlék
És szavaimmal talán fájdalmat okozok,
De oly jólesik néha tudni az embernek,
Hogy fájdalmában, íme más is osztozott…
Akkor még énnekem ígértél nevedben
Szépséget, jóságot, gondom elűzését,
De jókedved s ritmusod mi Benned van, nem nékem,
Mit tudom én hova, másoknak osztod szét.
A társaság az csupán, mi Téged boldogít
És én ez nem vagyok (meg alacsony is talán? ).
Én Tőled legtöbbször csak rideg szót kaptam
És százszor kiemelted minden apró hibám…
Mégis szerettelek. Úgy fogadtalak el,
Ahogy voltál. Én nem vártam regényeket.
A néha odavetett kedvesség-morzsa volt,
Ami engem hosszú évekig éltetett…
Ám végül megvontál tőlem minden alamizsnát,
És elűztél magadtól, mondván, hogy nem szeretsz…
(De nem is tudom, miért beszélek én erről,
Talán a régi köszöntő emléke, ami metsz)…
Most már minden elmúlt. Minden seb beheged.
Születésnapod van. Új életet kezdel.
Szabad lettél újra: élhetsz, szórakozatsz,
De a 29 évvel sietned kell!
Mert meglódul lassan Véled is az Élet
(Minél lejjebb érünk, annál jobban rohan)
Vigyázz! El ne késsél! Használd minden percét
És élvezz ki mindent, ami előtted van!
Bárcsak boldog lennél, úgy ahogy szeretnéd:
Minden gondolatom ezt kívánja Néked.
Én a boldogságod messziről figyelném,
Mert ahogy egymás után elmúlnak az évek
- Te már elfelejtesz, nem gondolsz rám soha
És amikor talán már én is meggyógyulok -
Valami örökre nálam lesz Belőled,
Mint amputált testrész, mely már nincs, és mégis sajog…
____________ __ ____________
Könnyem
gyöngye
rebben,
majd kibuggyan.
Bennem
lüktet feketés láz,
mint felvérzett
sebben …
