Valamikor, nem is olyan régen
sétáltam a szemesi temetőben.
Ahogy a sírkert ajtaján beléptem
Elhalkult az út zaja mögöttem,
Várt a sétány, tisztára söpörten.
Nem akartam mást, csak, hogy nézelődjem.
Balra új sírok örökös díszben,
rajtuk sok virág, frissen öntözötten.
Latinovits sírja kiemelten,
mint ő maga most már a szívekben.
A főúttól jobbra szinte észrevétlen
besüppedt sírok. Hát odamentem.
Ez az Elmúlás! Álltam döbbenten,
kakukkfű a dísz, más soha semmi sem.
A Sapka-domb is múltjavesztetten…
Csak holt lelkek bolyongtak köröttem.
Mily különös ez (így elmélkedtem)
ez a kettősség: egyetlen keretben
nyughelyek csupa virágözönben
(még él az emlék) s elfeledetten,
de mindez szépen körülölelten
Szemes által. Aztán visszanéztem
becsukva a temető kapuját,
láttam a dombot őrző keresztfát
s azt, hogy’ szállnak a fekete árnyak
a szélben hajladozó faágak
szomorún felsejlő rácsain át.
