Húsz éves koromban Indiába vágytam.
Kék-barna bája hitt déli tengereknek.
Közben telt az idő, harminc múltam és
Hazám határai egyre kisebbedtek.
Ám a körülmények drótkalitkájában
A vágyak szárnyát is csonkig nyesegették.
India, óceán, csodás aranygyapjú,
Fűszeres sziget, messze tűnt, mint az ég…
Most mégis a sors kegyét dicsérje énekem,
Mert külhonba utaznom nékem megadott…
Külföld? Óh! Pozsony! Már Te is külföld lettél
S a régi rokont, mint idegent fogadod?
Vágytam az élményre /fásult magyar Jázon/
Minden szépre, újra kitárult a lelkem.
Jártam az utcákat, néztem a tereket,
Tanulgattam én, hogy „proszim, meg gyekujem”…
Ismerkedtem így a más nyelv zenéjével,
Másolgatta szemem a város száz színét,
De legnagyobb élményem mégis, hogy azt hittem
Felfedeztem ott egy kislány meleg szívét
S vált a kislány szíve kincses Indiámmá,
Tűntek fel belőle Dél barna tájai,
Egy virágos sziget hű Robinzonjai…
