Ember! Te porszem és féreg és semmi!
Műveidben milyen hatalmas tudsz lenni!
Vaksi szemeiddel nem látod a Jelent,
de gyönyörű formába zárod a Végtelent.
Nem tudod honnan jössz, nem tudod hová mégy s
dolgod, a Munkád mégis a teremtés,
évszázados tölgyek halott, száraz fája
kezed nyomán borul új, csodás virágba,
kőbe lelket lehelsz: a márvány életre kél,
tapintás, szem, elme érti miként zenél,
a freskó mondja el, az oltár hinti szét,
az orgona zúgja a Munka költészetét.
A dómban tallózva mindjobban átitat
valami furcsa, új, sejtelmes áhítat,
hogy míg sziklát vájt Korfuban, emelt Ancor Vat-ot,
Athénben száz oltárt, Rómát, Notre Dame-ot
s hogy Pécs négytornyú dómja felállítatott,
s annak, hogy ha „rút” is, ezt elmossák az idők,
de mi benne nagy és szép, az alkotás: örök.
