Pestnek, e növekvő testnek a piszkát
kihordták távoli telepekre,
majd meg, mint a szennyet, a munkást
telepítették ki Erzsébetre.
Döcögő, zsúfolt villamoskocsikban
cipelte még naponta gondjait,
de gyerekét már iskola hívta,
a grund gyűjtötte társait
és itt tanulta a szerelmet
a közeli kiserdő fái alatt…
És megeredt a gyümölcsfa is a kertben
és hozott új és újabb ágakat…
Fia megnősült, nagypapa lett,
kizöldült az újszemzésű rózsa ága,
a szomszédokkal együtt várt a
közelgő „szebb és jobb” világra…
A kapcsolatok és megszokások
átfonták százszor is az Életet
s ezer gyökérrel egybevonták
a szenny fölött őt és Erzsébetet
s akár így, akár úgy, egyszer a „kölcsön”,
ha esedékes lesz, e földben teste
a komposztált talaj része lesz
s még szebb élet nő ki belőle
Erzsébeten… Úgy lesz… Úgy lesz…
